Két napig gondolkoztam, hogy ezt megírjam-e. Vagy kezeljem diszkréten. Vagy csak egyszerűen ne válaszoljak semmit.

Aztán úgy döntöttem, hogy ha egyszer már úgy alakult, hogy ha valaki az ablakom alá pottyantott, és becsengetett WC-papírért, akkor vagyok abban a helyzetben, hogy ne kelljen fölöslegesen moralizálgatnom azon, hogy diszkrét legyek-e vele. Úgy döntöttem, nem leszek.

Ezért ez itt most műfaját tekintve egy nyílt levél lesz, nevek, cégnevek adatvédelmi okokból kitakarva. De nem is a személyek vagy a cég neve számít, hanem a jelenség. Nem a magánsérelem, hanem a tanulság.

És köszönöm a magas labdát, van abban nekem némi kaján öröm, hogy lecsaphatom.

A következő néhány percnyi olvasnivaló során önmagamat fogom nagyképűen ünnepelni annak ürügyén, hogy párhuzamokat keresek egy imponálóan hosszú biciklitúra és a biznisz között. Végig úgy teszek majd, mintha ezt nem azért írnám, hogy mindenki egy végtelenül kigyúrt gladiátor állatnak tartson, amiért 43 évesen, amennyi idősen John Lennon már 3 éve halott volt, egy fenékkel végigtekertem a 206 kilométeres Balatonkört, hanem azért, mert tényleg van kapcsolat az üzlet és egy ilyen túra között.

Még a versenytársak száma is körülbelül ugyanannyi volt, mint a bélyegzős bizniszben. A lényeges különbséget abban láttam, hogy míg az üzleti életben nyírjuk egymást, itt mindenki segített a többieknek. De minimum nem akadályoztuk egymást. (Vagyis az úri közönség nem).

Ez annyira komoly eltérés a való élethez képest, hogy máig nem tudtam feldolgozni, ezért ezzel mint üzleti tényezővel nem is fogok számolni. Csak azt járom körül, hogy hogyan lehet egy látszólag lehetetlennek tűnő feladatot teljesíthetővé tenni olyan, teljesen átlagos képességű emberek számára, amilyen én is vagyok. És bár igyekszem végig álszerényen viselkedni, mert az a jólneveltség látszatát kelti, ezt vegye komolyan: semmivel sem vagyok jobb képességű, mint az átlag, csak betartottam azokat a szabályokat, amelyek szerint ezek a dolgok működni tudnak. Ezért végig tudtam hajtani a távot úgy, ahogy szerettem volna. Ez minden.

A fiam óvodás. Van érzéke az élethez, ezt mindig is tudtam. Szeret velünk jönni bevásárolni, mert tudja, hogy ott azért csurran-cseppen ez-az. Most valami olyat kért, amit nem akartunk megvenni. Mert azt azért ne szokja meg a gyerek, hogy a pénztárhoz menet meglátott Legót - bármilyen mini kiszerelés is - úgy tegyük be a kosárba, mint egy Túró Rudit. Persze nagyon ért az érzelmi húrok pengetéséhez, de mi is edzettek vagyunk már. Nem vettük meg. De mondtuk, hogy van zsebpénze, abból lehet.

Nem, nem - mondta. Mert a zsebpénz másik játékra kell. Így aztán a Lego maradt a polcon.

Jelenleg 250 forint az apanázs. Nagyjából egy éve vezettük be, hogy tanulja, mi az, hogy pénz. Nem költ ész nélkül, egy év alatt kétszer vásárolt, akkor is - gyerekszemmel - nagyobb dolgokat. Elég gyorsan kimatekozta, hogy kéne még több zsebpénz. Mert akkor jutna Legóra is, meg mindenféle cukorkákra. Márpedig emelés nincs. A pénz nem fán terem, mi is munkával keressük. Szépen elmagyaráztuk neki. Oké, akkor ő dolgozni akar.

Hát mit tudnál te dolgozni?

Hamar kisütötte, hogy 100 forintért lemossa a feleségem autóját. Meg másik 100-ért az enyémet is.

Amikor elmúltam 40 éves, a barátaim megveregették a vállamat, és azt mondták: "Eszedbe ne jusson azon rágódni, hogy életed fele már eltelt! Gondolj inkább arra, hogy a szarabbik fele még hátravan. Igaz, már abból se sok." Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Röhög. És jól megjegyzi, mert mindig van valaki, akinek el lehet mondani. Megvan ennek a maga bukéja, ha jól van elhelyezve. Próbálja ki.

És valóban: az élet közhelyesen rövid. Éppen ezért egyre jobban igyekszem betartani néhány szabályt. Jogos önvédelemből: nem engedem értelmetlenül szétfolyni a maradék időt, amiről azt sem tudom, mennyi is igazából. E szabályok egy része magánéleti, más része céges. Néhány pedig átlóg egyikből a másikba. Az utóbbiak talán érdekelhetik, ezért  ezek közül elmondok néhányat.

Januárban vezettük be, hogy minden hétfőn hármat köptünk kelet felé egy barna kavicsra. Reggel kizárólag jobb lábbal keltünk, a kávét hideg tejjel és két cukorral ittuk, pontban fél hétkor. Rögtön a kávé után egy fél vodkával indítottuk a napot, a poharat mereven bal váll fölött elhajítottuk, majd megszámoltuk, hány darabra tört.

Ha páros szám jött ki, akkor kétszer, ha páratlan, háromszor pörgettük meg az irodakulcsot a jobb kezünk mutatóujja körül, mielőtt beléptünk volna a munkahelyünkre.

Ebédszünetben friss hóval mostuk az arcunkat, és a nap végén a számítógép felé fordulva léptünk ki az irodából, mert az bevonzza a másnapi vevőket. 

Ennek és nem másnak köszönhettük azt, hogy januárban teljesítettük fennállásunk legeredményesebb hónapját. Nem dicsekedni szeretnék, csak a jegyzőkönyv kedvéért írom ide - a lényeg később jön, és nem pénzről szól -, hogy 150 százalékkal vertük az eddigi pályacsúcsunkat, pedig az is szép eredmény volt. És bár nem sokat unatkoztunk, maradt szabad kapacitásunk. Vagyis elbírtunk volna többet is.

Ez tehát a Nagy Titok, amit ha ismer és lépésről-lépésre betart, jól fog menni az üzlete. Ha nem, akkor becsukhat.

Van még persze egy-két lényegtelen tényező, de azok nemigen számítanak. Viszont ha már a legütősebbeket elmondtam, elmesélem emezeket is.

Amikor leesik az első nagyobb hó, a karosszérialakatosok kitörlik a csipát a szemükből, főznek egy kávét a legjobbikból, leülnek a számítógépük elé, megnyitják a város webkameráinak élő képeit, és húzni kezdik a strigulákat. Indul a biznisz!

A hóesés első napján tipikusan a legbátrabbak kelnek útra. Köztük vannak azok is, akik téli gumit már csak sportból (meg anyagi megfontolásból) sem raknak fel. Viszont vakmerően közlekednek. A félelmet gondolkodás szüli - ők nem ismernek ilyen érzést. Elsőként ők fordulnak keresztbe az utakon. Közvetlen utánuk jönnek azok, akik ugyan használnak téli gumit, de vezetni nem tudnak. Ők erős 15 kilométeres sebességgel hasítanak az utakon, és kitöltik a rendelkezésre álló teret. Ha 3 sávos az út, akkor mindháromban halad egy ilyen elöl.

Estére a darwini elvek szerint kiválasztódnak a túlélők és a károsultak. Sajnos a darwini elvek nem veszik figyelembe azt, hogy Ön megfontoltan, jól vezet-e. Hiába tette fel a téli gumit, ha a keresztbe jövő a fentebb említett merész mohikán, akkor Ön még ma a havas motorháztető maradékán fog betétlapot töltögetni.

Van értelme ilyenkor útnak indulni egy bélyegző megrendelés miatt? Ugye, hogy nem?

Erről eddig azért nem beszélhettem, mert egy titkos tárgyalássorozat részleteit kellett elhallgatnom. De most mindent elmondok. A lényeg, hogy - végtelen szerencsénkre, de főleg az Önére - mi vagyunk a beszállítói azoknak a zombiknak, akik a mai napon lerohanják a Földet. Mivel nekik is szükségük van iparra és infrastruktúrára, sikerült velük megállapodnom az alábbiakról.

Fontos, ha túl akarja élni, olvassa el feltétlenül!

A szegény embereknek nagy tévéje, a gazdagoknak nagy könyvtára van. (Jim Rohn)

Amióta az okostelefon bárhol előkapható, nem veszek nyomtatott újságot, mert abban tegnapi hírek vannak, engem meg az érdekel, ami most történik. Egyébként is egyre többet olvasok elektronikusan tárolt és egyre ritkábban hagyományos, papír alapú szöveget. De van egy nagy becsben tartott könyvtáram, és még mindig sok könyvet veszek. A könyvnek, mint a bélyegzőnek lassú halála lesz, és úgy hiszem, soha nem is fog eltűnni.

Azaz mégis. Több évtizedes tapasztalattal azt figyeltem meg, hogy a könyv csak egyféleképpen tud eltűnni - ha kölcsönadom, és nem kapom vissza. Semmit sem gyűlölök jobban, mint azt, amikor az ilyesmit nekem kell számon tartanom.

De megvan az ellenszer, ráadásul remekül működik!

Tanultam valamit a válságból, aminek most Ön szüretelheti le a gyümölcsét. Amikor az egész recesszió elindult, a bélyegzőkészítők az elsők között érezték meg, hogy baj van. Miért? Azért, mert a cégek, amikor nem megy jól, klasszikus recept szerint az alábbi költségeket nyirbálják meg:

• irodaszer;
• marketing;
• képzés;
• bér (utóbbi természetesen leépítésekkel jár).

Ebből az első tétel az, amit különösebb káros következmények nélkül meg lehet húzni egy cég életében. A többinek mind gyors további pusztulás az ára.

Mert a marketing büdzsé meghúzásával elkezdenek elmaradozni az új vevők, a képzésre fordított költségek csökkentése után jön az általános elhülyülés, a cég lemarad a szakmai fejlődésben azoktól, akik mertek költeni arra, hogy egyre jobbak legyenek. A létszámleépítés egyenes következménye pedig az, hogy az egyre gyérebben beáramló vevőket kiszolgáló egyre képzetlenebb munkaerőből is egyre kevesebb van. Ráadásul ez a munkaerő még frusztrált is, mert az állását félti, és még anyagi gondokkal is küzd. Hiszen a fizetésemelést nyugodtan el is felejtheti, örülhet, hogy megtarthatta az állását.

Jó egy ilyen cégtől vásárolni? Nem jó.

Nem nehéz megjósolni, hová tart egy ilyen vállalkozás. Nagyon sokan most érkeznek oda.

A bélyegzőkészítők pontosan érzik, hogyan lüktet a gazdaság ütőere. Amikor ugyanis jól pörög a gazdaság, akkor sok bélyegző fogy. Amikor rosszul, akkor kevés. Ebből következik, hogy minden bélyegzőkészítőnek elemi érdeke, hogy az ügyfeleinek is jól menjen. Hiszen akkor vesznek sok pecsétet.

A Bélyegző Expressz mindent megtesz azért, hogy a vevői ne csak sok bélyegzőt vásároljanak, de sok számlát is kelljen kiállítaniuk vele. Szeretjük, ha a vevőinknek megy a biznisz. Ezért most - tá-dááááám! - itt a legújabb ajándékunk!

Bár a bélyegző mára már sokkal inkább adatközlő, mint hitelesítő eszköz, valahogy az egykori keleti blokkban mintha a hitelesség kultusza lengné körül mindazt, amit lepecsételtek. Pedig amire stemplit lehet nyomni, azt hamisítani is lehet, és amivel bélyegezni lehet, az illetéktelen kezekbe is kerülhet.

Vidám bélyegzős horror következik, aztán azt is elárulom, hogyan lehet megelőzni a bajt.