Amikor gyerekkorom nagy klasszikus filmjeit újranéztem, hol a nosztalgiával vegyes boldogság, hol a csalódottság érzése járt át meg át. A négy páncélos és a kutya konkrétan csalódás volt. Pedig azért éltem-haltam. Az Egy óra múlva itt vagyok szintén. A Borsban olyan erős a színészgárda, hogy azt nem lehet nem szeretni. És A tavasz tizenhét pillanata örökre ott maradt a csúcson. Az Onedin család mellett. Ezekben nem tudtam csalódni. Ezek tényleg jók.
Valahányszor rég nem látott filmet, könyvet készülök újra becserkészni, elfog az izgalommal vegyes félelem: hátha ez nem is ugyanaz, mint aminek megszerettem, és épp most teszek tönkre egy szép emléket.
Úgy alakult, hogy 20 éve jártam először Párizsban és azóta sem. Amit a város akkor jelentett nekem, az elmesélhetetlen. Épp ezért rettenetesen féltem, hogy amikor most visszamegyek, Párizst majd nem találom. És Párizst elveszíteni jobban fájt volna, mint A négy páncélos és a kutyát.
A város egyébként tényleg más lett. De nem úgy.





