Autómosás 100 forintért

Szerző: | ápr 25, 2013 | vállalkozás | 4 hozzászólás

A fiam óvodás. Van érzéke az élethez, ezt mindig is tudtam. Szeret velünk jönni bevásárolni, mert tudja, hogy ott azért csurran-cseppen ez-az. Most valami olyat kért, amit nem akartunk megvenni. Mert azt azért ne szokja meg a gyerek, hogy a pénztárhoz menet meglátott Legót – bármilyen mini kiszerelés is – úgy tegyük be a kosárba, mint egy Túró Rudit. Persze nagyon ért az érzelmi húrok pengetéséhez, de mi is edzettek vagyunk már. Nem vettük meg. De mondtuk, hogy van zsebpénze, abból lehet.

Nem, nem – mondta. Mert a zsebpénz másik játékra kell. Így aztán a Lego maradt a polcon.

Jelenleg 250 forint az apanázs. Nagyjából egy éve vezettük be, hogy tanulja, mi az, hogy pénz. Nem költ ész nélkül, egy év alatt kétszer vásárolt, akkor is – gyerekszemmel – nagyobb dolgokat. Elég gyorsan kimatekozta, hogy kéne még több zsebpénz. Mert akkor jutna Legóra is, meg mindenféle cukorkákra. Márpedig emelés nincs. A pénz nem fán terem, mi is munkával keressük. Szépen elmagyaráztuk neki. Oké, akkor ő dolgozni akar.

Hát mit tudnál te dolgozni?

Hamar kisütötte, hogy 100 forintért lemossa a feleségem autóját. Meg másik 100-ért az enyémet is.

Bevallom, tetszett, a hozzáállása. Egyrészt az, hogy dolgozni szeretne. Az is, hogy olyan munkát választott, amivel szolgál. Persze ez egyben azt is jelentette, hogy a kocsikat együtt fogjuk mosni. És több tennivalóm lesz vele – minimum kétszer annyi -, mintha egyedül csinálnám, de bőven meg fogja érni mindkettőnknek. Meg aztán ez is egy jó játék. Apa-fia munka.

Hamar bele is vágtunk – biznisz az biznisz. Úgy dolgozott, mint akit hajtanak. Két marokra fogta az autómosó kefét, úgy sikálta a kocsit. És élvezte, hogy most valami nagyon komoly dolgot csinálunk. Végig arról beszélt, hogy milyen szép lesz majd a tiszta autó, és mekkora öröm lesz azzal munkába menni. Fontos volt neki, hogy a munkájától szebb lesz a világ. Persze nyakig vizes lett, de kit érdekelt a jó időben? (Végre itt a tavasz!)

Amikor elkészült, boldogan nyújtotta át a slusszkulcsot, és tartotta a kis markát. Büszke volt a jól végzett munkára. Lehetett is: szép is lett, és szívét-lelkét beleadta. Meg is kapta a bérét, és boldogan tette a perselyébe. Számolgatta, mi mindent tud majd venni rajta. Azt sem mulasztotta el közölni, hogy ha bármi lenne az autóval, továbbra is szívesen vállalja a mosást. Szóval van érzéke hozzá, örömmel láttam, hogy lesz ebből a gyerekből valaki.

Megint rengeteget tanultam a fiamtól. Először is azt, hogy az ő vágyai még egyszerűek. Ahogy a mieink is, csak mi már tudjuk, hogy egyszerű vágyaink egyszerű tárgyához kacskaringós út vezet. A fiam jelenlegi vállalkozása – autómosó két kocsira, diszkont áron – egyelőre a legjobb üzlet. 100 forint neki még nagy pénz. Ő még megengedheti magának, hogy ne kelljen hatalmas kitérőkön keresztül evickélni a vágyai felé.

Mindenki ismeri az egyszeri halászember és a marketinges történetét. Ha nem, akkor egy gyors Google kereséssel megtalálja, például itt.

A kisfiam még értelmesen gondolkozik. Úgy hiszi – helyesen -, hogy a dolgokhoz egyenes út vezet. Az autómosó bizniszét úgy képzeli el, hogy imádja csinálni, és még pénzt is adnak érte, tehát ez jó. Ezzel kell foglalkozni. Nem kér érte sokat, fogalma sincs a piaci árakról (igaz, a pénz értékéről se), annyit tud, hogy egy Legóért szívesen lemos 25 kocsit. Különben is imád pacsálni. Fogalma sincs róla, hogy ahhoz, hogy ezt a pénzt hazavigye, a vállalkozói világban ügyfeleket kell szereznie súlyos pénzekért. AdWords hirdetésekbe talicskázni a pénzt, kamu kattintókat kiszűrni, versenytársakkal küzdeni, ügyfeleket elveszteni és visszaszerezni, alkudozni, vitatkozni, húzni, engedni, taktikázni, nyerni, veszíteni, adózni, munkavédelmi tervet készíteni. Ha tudná, mennyi mindennel kell mérgeznie magát ahhoz, hogy vállalkozzon, szerintem inkább lemondana a Legóról.

De nem tudja, ezért hisz valamiben, amit manapság fenntartható gazdaságnak neveznénk. Valami olyasféle korszerűtlen dologban, ami a középkorban egész rendesen működött: a kovács kovácsolt, a földműves vetett és aratott, az ács ácsolt. Ebből éltek. A világ egyszerű volt.

A fiam tudja, hogy bélyegzőkészítő cégem van. Mégis, amikor az óvodában el kellett mondani, hogy mivel foglalkoznak a szülei, azt mondta, hogy „apukám bicikliket épít, és eladja őket”. Ebből annyi igaz, hogy imádok bringázni, valóban építek bicikliket magamnak és a barátaimnak, és szemmel láthatóan élvezem, amikor ezt csinálhatom. A fiam pedig ezt jobban érti, mint azt, amikor ülök a számítógép előtt, nézek egy grafikont, vagy töltögetek egy Excel táblázatot, chatelek a munkatársaimmal vagy szakvéleményt írok. Vagy blogot.

A bicikliépítést munkának tarja, mert látja, ahogy a semmiből valami lesz, a cégvezetést meg nem tartja munkának, mert azt nem érti, hogy hogyan lesz az Excel táblázatból bélyegző, a bélyegzőből pénz, a pénzből Túró Rudi és Lego. Ezért amikor azt kérdezik, hogy mit dolgozik az apja, naná, hogy azt mondja, ami szerinte munka.

És azt hiszem, igaza van.

Abban mindenképp, hogy a célokat minél kevesebb kacskaringóval kell elérni.

Papp Zoltán barátom nemrégiben úgy döntött, hogy kiszáll a biznisz-világból, és felépít egy biogazdaságot. Ásóval, kapával, nem elméletben, hanem a gyakorlatban. Munkával. Bátor döntés, egyenes döntés. Azért hozta meg, mert ezt szereti. Ezzel ért egyet, ebből akar élni. Helyesebben: így akar élni. És ha már így, akkor ebből. De mindenekelőtt így.

Van, aki drótkötélpálya-karbantartó vállalkozást épít, hogy a profitból egyszer félre tudjon tenni annyit, hogy elvonulhasson egy Budapesttől minimum X kilométerre lévő faluba, ahol béke van, és ott nyugodtan élhet. És van, aki ugyanezt a drótkötélpálya-karbantartó cég nélkül képzeli.

Egyszer mindannyian ki akarunk szállni, vissza akarunk vonulni. Végül is meg kell határoznunk azt a pontot, amikor abbahagyjuk az élet bonyolítását, és azt csináljuk, amiért annak idején belevágtunk a vállalkozásunkba. Amikor már elég gazdagok leszünk ahhoz, hogy bármikor összeszedhessük a családot, és elmenjünk sátorozni két hétre, és azt együk, amit magunknak főzünk.

Ki nem elég gazdag ehhez? Ha innen nézem, senki, ha onnan nézem, bárki.

Hogy is mondja Hamlet? „Egy csigaházban is ellaknám, és végtelen birodalom királyának vélném magamat.”

Azt hiszem, a fiam többet tud nálunk ezekről. Vehetnék tőle leckéket 100 forintért.

4 hozzászólás

  1. Szalai Gabriella

    Abszolút szívemből szóltál, Attila!!! Én is azon gondolkodom egyre többször, hogy kiszállok, és valami bicikliépítéshez hasonló dologra adom a fejem… 🙂

    Az is nagyon betalált, hogy amikor jönnek a nehézségek, a kezelendő krízishelyzetek, mindig az húz ki lelkileg a bajból, hogy visszanyúlok oda, amikor még maga a munka, az alkotás érzése volt a jutalom. Ez sajnos a partnerekkel való levelezések, tárhelyszolgáltatóval való alkudozások és mindenféle unalmas admin munkák közben valahogy háttérbe szorul. Pedig nem kéne. 🙂

    Hát, ez nagyon jókor jött, köszönöm.

  2. K. Lajos

    Leckéket venni a gyerektől!? Már az elsőhöz hozzájutottál! 🙂
    Vagy az volt ingyen, vagy az autómosás!
    Gyakrabban mosass mindenképp! (Persze picit azért porold, vagy sározd is össze majd az autót, le ne bukj. Egy „tanya” keresés segíthet a koszolásban!

    Érdekes, hogy sokunknak jár ilyesmi „önellátó életmód” az eszében mostanában.

  3. Tornoczky Gábor

    Már nekem is többször eszembe jutott, hogy szívesen mosnék akár autót is gondtalanul, 100 forintért.

    Az írásnak van még egy tanulsága a számomra: nem szerepelt benne a bélyegző szó, ami nem igaz…

  4. Bereczky Edith

    Nagyon kedves ez a törtenet es nagyon nagyon igaz.
    A gyerekeknek meg egeszseges a gondolkozasuk. A mienk????
    A baratjanak is nagyon igaza van. Jo lenne visszatalalni az „igazi” elethez. Lehetseges-e meg? Ketlem.
    Köszönöm ezt a törtenetet.