ex-librisAz évek során szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy az emberek könyv ügyben teljesen megbízhatatlanok.

Nagyobbik gyermekünk érettségizik. Soha meg nem szerzett diplomámat a magyar szakon vesztegettem el, amikor négy és fél év után megszöktem a végső vizsgák elől. Viszont az irodalom szeretetét nem vetettem le magamról, és maradt annyi a fejemben, hogy tudjak segíteni a felkészülésben. Így az elmúlt pár nap az érettségi tételek átbeszélésével telt.

Rengeteg verset tudok kívülről. De tényleg. Nagyon sokat. Ha megszerettem egy szöveget, a legtöbbször megtanultam, mert így mindig velem lehetett. Bárhol tudok magamnak szavalni, utazás, sportolás, bármi közben. Meg persze lehet menőzni, amikor egy nyári kocsmázás közben az ember már annyit ivott, hogy már sokat beszél, de még hibátlanul artikulál, és eszébe jut egy odavágó idézet.

Na, erre a sok megtanult szövegre szükség is volt, mert pár kötet eltűnt a könyvespolcról. Egyszer valaki kölcsönkérte őket két hétre, aztán ennyiben maradtunk. Megfeledkeztünk róla mindketten. Vagy én még emlékszem, de ő már nem, és milyen kínos volna felemlegetni. A Radnóti kötet például - legalább is az a kiadás - pótolhatatlan. Mázli, hogy az eclogák mennek fejből. Rég tűnt el, de még mindig fáj a szívem érte. (Ha esetleg olvassa ezt az írást, aki kölcsönvette, ne szégyellje visszaadni.) 

Amikor a könyvek elkezdtek ijesztő mennyiségben másoknál maradni, ki kellett találnom valamit. Ajánlom minden könyvbarát figyelmébe. Három megoldás is van ugyanis.


Írta: belyegzoexpressz  @ 2017/06/21 14:50

Egyszer találkoztam egy kiadvánnyal, amit egy képzőművész házaspár készített. Benne volt 20 ezer tárgyuk. Húszezer. Ez így elsőre soknak tűnik, meg egyenként bemutatva különösen is, de egy közepes méretű lakásban már szinte meg se látszik.

Meg se tudnánk mondani hány tárgy között éljük a mindennapjainkat. És persze mindre szükségünk van, de hogy valójában milyen kevés holmival beérjük, az akkor derül ki, amikor nyaralni megyünk, és akár kétheti holmink kényelmesen elfér a csomagban, amit magunkkal viszünk. És nem is hiányzik a többi. Sőt: a legönfeledtebb napjainkat a tárgyaink többsége nélkül éljük.


Írta: belyegzoexpressz  @ 2017/06/14 13:22

katonasagÉn még azok közé tartozom, akik voltak katonák. Annak idején nem is gondoltam, hogy évtizedek múlva milyen gyakran fogom használni azt, amit ott szedtem magamra.

A rendszerváltás után vonultam, én már csak 12 hónapra. Egy percig se voltam sem "elvtárs", se "bajtárs", mi voltunk az elsők, akik már úrként lettünk újoncok. Ez volt a megszólítás. Mármint fölfelé mi úrnak szólítottuk azokat, akinek rangja volt. A honvédet nem urazza senki.

Annyi nehezítés még volt a dologban, hogy a kiképzőinket még másfél évre hívták be, és épp annyi ideje voltak bent, mint amennyit nekünk kellett kibírnunk. Igyekeztek emlékezetessé tenni az esküig tartó időt, nem kevés sikerrel. Az is a rendszer része, hogy az öregebb időszak eleve utálja a bevonulókat, úgy, mintha azok bármit is tehetnének arról, amit még az ő kiképzőik tettek velük. A rendszer önfenntartó.


Írta: belyegzoexpressz  @ 2017/06/13 00:05