Amikor gyerek voltam, augusztusban már azon keseregtem, hogy a szünet nagyobbik része már eltelt. Augusztus utolsó hetében még igyekeztem fenékig üríteni a szünidő poharát, és később már arra is rájöttem, hogy nem arra kell gondolni, hogy mennyi telt el a szünetből, hanem arra, hogy még mindig van belőle.

A szünet lélektanilag akkor ért véget, amikor megvettük a tankönyveket, füzeteket. De a legkiábrándítóbb az volt, amikor ezeket be is kellett kötni. Tudom, hogy a mai gyerekek is ezt utálják a legjobban, és ezzel megy el a legtöbb idejük. Vagy megcsinálják helyettük az anyukák, apukák. Na, azt már nem! Gyerekként is gyűlöltem ezt, szülőként nem akarom újra átélni!