Amikor először jártam Párizsban, a város arisztokratikussága fogott meg. Tulajdonképpen az, hogy Párizs bizonyos értelemben mozdulatlan. Minden külső körülmény ellenére. Radnóti megírta, hogy "A Boulevard St. Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda". Meg hogy hol lakott a pék. Aztán Márai megírta a naplójában, amikor sok-sok év múlva ugyanott járt, hogy megnézte, és még mindig lejt a járda, és a pék is ugyanott lakik.

Párizsban mindig is eléggé lehetett szeretni, hogy bár háborúk és politikai rendszerek jönnek-mennek, a dolgok nem változnak. Ha egyszer szobrot állítanak valakinek, akkor az a helyén marad. És a politikai ellenfele szobra is.

A régi házakat nem bontják le, hanem felújítják. A homlokzatot megtámasztják, mögötte az alapokig lebontják az épületet, majd újra felépítik. Nagyon vigyáznak arra, amijük van.

Ezt mindig is lehetett szeretni bennük.

Párizs már mégsem annyira állandó és változhatatlan, mint volt.


Írta: belyegzoexpressz  @ 2012/05/24 15:47

Amikor gyerekkorom nagy klasszikus filmjeit újranéztem, hol a nosztalgiával vegyes boldogság, hol a csalódottság érzése járt át meg át. A négy páncélos és a kutya konkrétan csalódás volt. Pedig azért éltem-haltam. Az Egy óra múlva itt vagyok szintén. A Borsban olyan erős a színészgárda, hogy azt nem lehet nem szeretni. És A tavasz tizenhét pillanata örökre ott maradt a csúcson. Az Onedin család mellett. Ezekben nem tudtam csalódni. Ezek tényleg jók.

Valahányszor rég nem látott filmet, könyvet készülök újra becserkészni, elfog az izgalommal vegyes félelem: hátha ez nem is ugyanaz, mint aminek megszerettem, és épp most teszek tönkre egy szép emléket.

Úgy alakult, hogy 20 éve jártam először Párizsban és azóta sem. Amit a város akkor jelentett nekem, az elmesélhetetlen. Épp ezért rettenetesen féltem, hogy amikor most visszamegyek, Párizst majd nem találom. És Párizst elveszíteni jobban fájt volna, mint A négy páncélos és a kutyát.

A város egyébként tényleg más lett. De nem úgy.


Írta: belyegzoexpressz  @ 2012/05/16 00:08